A táncparkett tükörsima. A falak is, sehol egy kapaszkodó, egy biztos pont. Belibeg egy könnyű fehér ruhás fiatal lány, és megszólal a walzer. Lágyan, kedvesen, sokat sejtetően.
Ám a zenekart más dirigálja. A zenészek nem a lány igényei, lelke és vágyai szerint muzsikálnak. A karnagy nem figyel. Nem látja a lány igényeit. Háttal áll, vele szemben a tükör. Saját magát látja és e szerint dirigálja a zenekart. Közben a lányt felkéri a Miért.
Aztán valahonnan az üvegfalon túlról jön egy fiú. A lány meglátja és már együtt tancolnak. Sokáig, aztán elhatározzák, hogy egy életen át. Aztán a keringő már tangó és szenvedélyes és forró és lágy, aztán elhalkul, mert a karnagy közbelép. Már nem is lehet táncolni. Néhány renitens zenész talán még ad egy-két keringő dallamot, talán már nem is akarja, de egyszer aztán már hárman táncolnak tovább, a fiatal lány, a fiú és egy kislány. A zene közben szól, de már nem Örömóda, hanem lassú gyász-zene, a zenekarból kihullik az egyetlen, aki a rendületlenül keringőt játszik. Halkan, de játssza. A nővé ért lány csak azt hallotta. Aztán már nem volt ez sem, közben jött egy újabb Miért, aki beszállt a táncba. A karnagy pedig csak a saját ütemét figyelte, a kicsi lány nőtt és a férfi áttáncolt a parketten, vissza az üvegen túlra. A nő csak nézett utána, és nem volt kapaszkodó, ahogyan nem tudta a táncot vele tovább táncolni, úgy csak nézte ahogy áttáncolt az életén, és újabb Miért került a helyére.
A zene már nem is zene csak egy monoton zaj, hiányzik az egy, aki a keringőt játszotta. Aztán újabb és újabb Miértek jöttek és a zenekar fogyott, az évek teltek, a fehér ruhás lány pedig csak a Miértekkel táncoló nő maradt, aki szerette volna a fehér ruhás lányt, de nem tudta hogyan is találhatna újra rá. Hiszen a táncparkett tükörsima és sehol egy kapaszkodó. Akik voltak, azok már máshol muzsikáltak.
Évek teltek és a Miértek csak jöttek és táncoltatták a nőt, aki már nem is tudott rendet tenni köztük, csak sodródott és látta, hogy a kicsi lány felnőtt és nem eresztette, hiszen ő volt, aki nem játszott a zenekarban, akire nem hatott a karnagy pálcája. Nem eresztette és ezért is csak a Miértek jöttek, de már a kicsi lányt is elragadva.
S egyszer csak újra felcsendült a keringő és a Miértek arrébb álltak, valahol felsírt egy baba, aki a nő hangjára elmosolyodott. Akkor a Miértek meghátráltak és a figyelték a táncot. Fájdalmas zenekari lárma de valahol mélyen belül szól a keringő lágy, szerető ritmusa, a kicsi fiú mosolya, szeretete előhívja a dallamot. Aztán egyszer csak megszólal az üstdob. Hangosan, váratlanul és határozottan. A karnagy megrogy és eltűnik.
A régi kicsi lány beáll a helyére és keringőt vezényel a régi fehér ruhás kislánynak. Hiszen tudja, hogy az kellene. A meg nem élt évek, a meg nem élt harmónia a meg nem élt boldogság. A kisfiú csak néz és figyel és elhatároz. Megfogad és rájön sok mindenre. A régi kicsi lány pedig felismeri, hogy a Miértek nem tudnak táncolni. Csak rángatnak és a lábadra lépnek. Azok pedig nyomot hagynak. A régi fehér ruhás kislány testében is nyomot hagytak. Mély nyomot. Amik aztán már nem engedték tovább. Amitől már nem hallotta a keringőt, csak a Miértek táncát. A régi kicsi lány pedig a keringőt vezényelné, de aztán látja, hogy már késő. Már csak a Miérteket kell elzavarni, hiszen hozzá is fordulnak. Csendes szenvedéses éjszakákon táncolnak a Miértek a régi kicsi lánnyal. De ő tanult és nem engedi, hogy a Miértek vezessék és nem engedi, hogy rálépjenek, eltapossák. Segít, és elzavarná a rémet az éjszakából, a Miértekből összeállt rémet, de már nem tudja.
A régi fehér ruhás lány újra fehér ruhás lánnyá válik és kinyílik a terem ajtaja és jön valaki, aki rég kiesett a zenekarból és táncolni hívja a régi szép keringő dallamára. De a régi fehér ruhás lány nem tudja mit tegyen. A régi kicsi lány és a kisfiú vele van, a meg nem élt élet, a meg nem tett utak, a fel nem fedezett tájak, meg nem élt érzések még marasztalják a parketten. Pedig már tükörsima. Pedig már a lába sem bírja és az a régi zenekari tag pedig ott áll,és tudja, hogy vele milyen jó. A Miértek réme pedig már kiélte magát benne, már felfalta. Elindul felé, a zenekar kétségbeesetten játszik, és a régi fehér ruhás lány meggondolja magát és visszatáncol és az egyik fele már ott van, de még maradna. Aztán újra elindul és újra visszatáncol. A régi zenekari tag pedig türelmes és vár.
Aztán a zene már a Sors szimfónia és sziréna és kórházi csipogás. És telefoncsörgés és a szavak koppanása. És a harang zúgása és az orgona sírása és a rögek koppanása.
A régi kicsi lány pedig látja a táncparkettről kitáncoló fehér ruhás lányt, aki újra boldogan keringőzik és nincs már kín és csipogás, csak a zene lágy dallama és a fény ölelése...Visszafordul a saját zenekarához és lágy kedves dallamba kezd. A sajátjába. Közben mélyen a lelkében hallja a régi keringő dallamát, mikor egy lány és egy fiú boldogan táncolt egy tükörsima üvegfalú táncparketten.
