Szeretem a kézműves termékeket, ettől jobban a kézműveseket szeretem. A Kézműveseket, akik elsősorban a lelkükkel dolgoznak. Amikor azt látom a terméken, hogy nem sok van belőle, és aki készítette előtte gondolatban simogatta, latolgatta, hogyan is lenne szép. Ha pedig sok van belőle, akkor mind egy kicsit más. Mert ami kedden készült, abban benne van a kedd búja, a fejfájás, a lökdösődés a buszon, vagy a mogorva trafikos. Ami pedig szerdán készült abban benne van a madárcsicsergés és benne van a gyerek ötöse, az unoka mosolya, a hosszú tél után kisütő nap, de a lehullott első hó is. Pethőné Szabó Piroska népi iparművész úgy fogalmazott egy interjúban, amit készítettem vele, hogy „egy kézműves tárgy nem  más, mint út lélektől lélekig”. Ültem a nappalijában és írtam, amit mondott, körülvettek a karácsonyra készített tárgyai és egyenként megszólítottak. Közben hallottam, az életét, amit már jórészt ismertem, de kronológiájában és mélységében nem. Láttam a csillogó szemét ahogy a testvéreiről beszélt és láttam a szeretetet, mikor Szabó János, - a Nógrád Táncegyüttes vezetője -  befutott a beszélgetésbe. Páros interjú lett. Sokat vártam, hogy bennem is megérjen és le tudjam írni azokat, amiket elmondtak ők, és elmondtak a Piroska kezei közül kikerült szépségek. Sikerült, de hiányzott a téma és ha keresem, nem találom…

Aztán egyszer csak rám kiáltott a monitorról egy kézműves alkotás, egy táska. Tovább görgettem, mert mostanában minden varrni tudó táskát készít, de mindig visszamentem, mert ez valami más volt. Persze megkerestem a készítőt és a táska mögül kikukkantott az ember. Ahogyan Piroskát jó rég ismertem, Juhász Gézáné Icu,  – mint dzsinn a palackból – a táskáiból bújt elő. Emberi sors, amit ma divatosnak vélt kifejezéssel női önmegvalósításnak értékelnék. Felnevelt gyerekek, klasszikus női, asszonyi szerep és amikor a sikeressé vált fiatal felnőttek kirepülnek jön az összeomlás. Jön, a hogyan tovább kérdése, ami könnyen a depresszió mély bugyraiban taszítja elszenvedőjét. Ám Icu esetében ott volt az erős hite, és a két keze. Aztán ismét a fülembe csengett Piroska egyik mondata: „A legnagyobb siker pedig, hogy az én készítem – az alkotás öröme a depresszióból is kihozza az embereket.”  Az alkotás segítette át a nehézségeken és ma már ott a csillogás az ő szemében is és mesélő alkotásai már a hidasi varrókörről beszélnek, a kis unoka mosolyáról a két felnőtt gyerek sikereiről, és persze a mogorva trafikosokról, vagy a rosszul elsült fesztiválokról.  

Fontos lenne összezárni és megóvni valódi értékteremtő kézműveseinket. Ne silányodjon olcsó tömegcikké, hanem valódi rangja és megbecsülése legyen. Nem kell mindenen kalocsai mintának lenni, sőt. Azonban a kézi munka megéri a megbecsülést anyagi és erkölcsi értelemben is. Az, hogy valaki rajtuk akar nyerészkedni pedig kifejezetten sértő rájuk nézve. A rutinosak, nem szaladnak bele jól csengő ígéretekbe, de a kezdők bizony igen. A hiénák pedig körül dongják őket, aztán utána csak a rossz érzés marad. Kellene valami „pozitív fesztivál adatbázis” ahol a kézművesek leírhatják tapasztalataikat, mert lehet, hogy az egyiknek kedd, a másiknak szerda, de tudják, hogy mire számíthatnak…  gondolom én…

Minden esetre, ha valakinek nincs jó napja, ajánlom szeretgesse magát legalább azzal, hogy megnézegeti a képeket , mert átsüt róluk a nyugalom, a jóérzés, és a jó energia. Aztán pedig nem hizlal, mint a csoki.

Az eredeti írások pedig itt lelhetők fel: 

http://sokszinuvidek.24.hu/eletmod/2016/01/25/egy-kezmuves-targy-nem-mas-mint-ut-lelektol-lelekig/

http://sokszinuvidek.24.hu/eletmod/2016/03/10/az-alkotoi-orom-es-az-alazat-teszi-eredmenyesebbe-a-kezmuvest/

A kortárs irodalom általában megosztó. Főleg, ha gyerekirodalomról van szó.

Nekem nem jönnek be a konnektornyalogató, apát fejbeverős versek, de az erdei kisállatok sem, akik óvodába járnak és még a 3 évesben is felmerült a kérdés, jó de hol vannak a szüleik.

Általában nem szeretem a gyerekeket ostobának kezelni és ez az irodalmi nevelésben is megnyilvánul. Ennek szellemében Fekete István novellái voltak a nyitó olvasmány élmények, miután évekig tartott az „anya fejből mesélj” korszak. Ezek a mesék kis történetek voltak, ami felölelte az aznapi eseményeket és persze volt, hogy közben én is elaludtam. Örülök, hogy az iskolai olvasókönyvben Schmidt Egon, Gárdonyi Géza is ott van. Most, hogy már olvas, értőn és helyesen igényes lett. Provokáltam és kezébe adtam a konnektornyalogató verseket, de felháborodva letette. Elmondta a véleményét, de én inkább nem írom le. Nem tudnám olyan plasztikusan visszaadni. Aztán láttam Bársony Istvánt, Széchenyi Zsigmondot és Schmidt Egont is a kezében. Persze a Geronimo Stilton is ott szerepel és egy délután túl van rajta. Benedek Elek és Gárdonyi mesék, és történetek.

No, de kortárs irodalom. Itt jött be egy karácsonykor a mélyen gyökerező állatszeretet és Telegdi Ágnes könyvei átütő találkozása. Szerelem lett első olvasásra. Amikor olvasni tanult, ahogy ő mondja „egy felnőtt barátjának” minden este felolvasott egy történetet telefonon a Téli madármesékből. Közben olvasom, hogy van olyan általános iskola, ahol a kötelező olvasmányok közé emelték Telegdi Ágnes könyveit. Kortárs irodalom, ami értéket közvetít, nem üti agyon az állatszereplőit az unalomig ismert tulajdonságokkal. Viszont megismerkedhetnek a gyerekek a valódi állatokkal. Talán arra is rájönnek, hogy a tej nem dobozban születik. Hiszen van olyan fotó, ahol a boci is megszületik. Talán arra is rájönnek, hogy nem kínozzák az állatokat olyan helyen, ami nem az ő életterük, és nem kérnek a nyolcadik emeltre bernáthegyit, vagy húsvétra nyuszit. Vajon mikor veszítette el a kortárs gyerekirodalom a finoman és lágyan átszőtt ismeretátadó szerepét. Tündér Lala és társai kimentek a divatból? Közben olvasom, hogy angliai magyar iskolákban szintén ott vannak Telegdi Ágnes könyvei. Még talán van egy kis remény számomra is. Úgy alakult, hogy találkoztunk az írónővel, aki megfelelő rutinnal kezelte és oszlatta el, az utána már évek óta vágyakozó és az elmúlt napokban felfokozott türelmetlenségtől teljesen leblokkolt nyolcéves szorongását. Sikerült és életre szóló elkötelezettség született a kis lélekben. Olyannyira, hogy a következő prózamondó versenyre készülve, Telegdi Ágnes Egerészölyv balladája legyőzte Fekete Istvánt és Bársony Istvánt. Minden presszió nélkül. Azt hiszem ezért érdemes íri. Ezért érdemes olvasnunk.

Évek óta a betű és az írás, a szó az életem, sőt a kenyerem. Írtam újságot, voltam televíziós, és rádiós is, de most itt ez a műfaj, ami még nem volt. Még van egy kis időm a "Harmincasok klubjában" tehát már néhány dolog kialakult bennem a világról, sőt a forrófejű korszak is elmúlt már. No jó, nem teljesen.

Van egy gyerekem, ami alapvetően meghatároz mindent. Sőt. Elég sajátságosan nevelem, ez is megjelenik  majd jó néhány írásban. Tehát ez már biztosan vár a Kedves Olvasóra.

Aztán persze lesz közélet is, de nem az a fajta, hogy én majd megmondom a tutit és ha nem így lesz, vagy nem úgy gondolja más, akkor az már biztosan ilyen vagy olyan. Nem ragasztok címkéket senkire, mert én sem szeretem, ha rám ragasztgatnak. Hajajjj, pedig mennyi van már...

Még olvasni is szoktam, tehát ez is alakítja a világom, úgyhogy könyv is lesz, gyermekkönyv, sőt kevésbé gyermek is.

Aztán lesz szó a vidékről. Nem azért, mert sikk ma a vidékről írni, vagy gasztroblogot írni "vidékiesen", hanem azért, mert a VIDÉK része az életemnek, a világomnak. S a blog címe meg az, hogy Bennem a világ....

Ja és a stílus. Egyedi lesz, kicsit gúnyos, néha groteszk, sőt vidám és szomorú. Viszont az idézőjel és a zárójel azt fogja jelenteni, mint általában. 

No nézzük. Gyerek, könyv, közélet, vidék. 12 egy tucat blog. "Keress csak rá, mennyi ilyen van!" - mondja most Valaki. Tudom. De azokat nem én írom. - mondom én :)  

Isten hozott kedves Olvasó. Térj be hozzám, és maradj is velem. 

fotó: Pinterest