Olvasom a híreket. Még mindig, pedig már annyiszor megígértem, hogy nem teszem, nem engedem, hogy befolyásolja a hangulatom. Most mégis, nem megy. Elolvasom. Gondoltam, kacsa, ilyen nincs. Aztán egyre többen szólalnak meg. Gyerekek, fiatalok, felnőttek. Érintettek. Értetlenül, kezüket széttárva. Úgy érzik, az út szélén maradtak.

Emlékszem kamasz koromban anyukám nevelőotthonban dolgozott. Sok – sok gyerek került ki a kezei közül. Ki így, ki úgy. Volt, aki az utolsó pillanatig anyunak hívta.  Érezte, hogy többet kell tudnia, és elvégezte a pedagógia szakot. A gyerekek tapadtak rá. Én kollégista voltam, hétvégén jöttem haza, sokszor akkor is dolgozott. Igen. Féltékeny voltam. Igen, cigányoztam. Igen, lenéztem őket. Majd egyik hétvégén azt mondta, megyünk nyaralni. Boldog voltam. Tudtam hová, a részletek nem érdekeltek. Gondoltam együtt leszünk és kibeszélgetjük magunkat. Induláskor derült ki, hogy a csoportjával megyünk kirándulni. Kiakadtam. Nem tudtam mit tenni, mentem. A strandon a legfeketébb cigány lány ült az ölében, és hívta anyunak. A nénik pusmogtak, hogy jó-jó, ha örökbe fogadta, de miért ilyen feketét… Egy hét volt. Lehet 10 nap. Rengeteget tanultam belőle. Elfogadtam őket, megértettem az anyámat és tudtam, hogy nekik ő és a hasonló kollégák az utolsó esély. Nem lettek kurvák, nem lettek drogosok. Szentek sem lettek. Küzdenek a mai napig, mint a vetési varjú. Hogy elfogadják őket, hogy éljenek. Többet nem cigányoztam, nem néztem le őket és nem voltam féltékeny.

Megtanultam, és mélyen belém gyökerezett, hogy ide kell más is. A belülről jövő elfogadás, a szeretet. Nem a sajnálat, hanem a következetes szeretet. Meg még valami, amit akkor még nem tudtam. Azt viszont igen, hogy én ezt nem tudnám csinálni. Aztán munkahely váltás, és jött a gyógypedagógiai iskola. Mindegy hol. Nem az a lényeg. Látta, hogy mit kell tennie. Tudta, hogy ezek a gyerekek mások. Csorgott a nyáluk, dobálták a padot, okosak voltak mint a penge, de a fejüket sem tudták megemelni. Elvégezte a Bárczit. Már túl volt a 40-en. Mert tudni akart velük bánni. Jól bánni. Mert tudta, hogy a következetes szeretet még nem elég. Ide már több kell.

Ma az én gyerekem szobájának a falán az a kép, amit egy kislány rajzolt neki. Egy nyuszi. Mert tudta, hogy az a kedvenc állata. Már akkor nekem is volt diplomám, nem is egy. Tanítottam. Bementem hozzá. Tudtam, hogy ezt én soha nem tudnám így végig vinni. Anya, mi neked a sikerélmény? Szeptembertől májusig az évszakokat tanuljátok. Petőfi költészete egy év. Elmosolyodott és azt mondta az, amikor visszahozzák a szakmunkás bizonyítványt. Az, amikor májusra elmondja a 4 évszakot. Elborzadtam. Nem értettem. A mai napig nem értem. Gerinc műtét után 3 hónappal visszament dolgozni. Az autista gyerek a táblához vágta. Őrjöngtem. Mit keres az osztályodban? Új szabályok, mondta, és tovább csinálta. Aztán elfáradt. Elég volt és már nem volt tűz a szemében. Egyre sokasodtak az új szabályok. Otthagyta. Az élete volt. A nehéz sorsú gyerekektől nem szakadt el. Más formában, de foglalkozott velük. Hasznát véve az egykori tapasztalatoknak. Aztán nem sokkal a 60. születésnapja után már egy másik szabályozás alá került. Ami fölött nincs hatalmunk.

Most azért, anya, ha van mennyország és esetleg Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra a látókörödbe kerül, vagy Szondi Lipót, vagy Bárczi Gusztáv, esetleg Meixner Ildikó, hovatovább Mérei Vera kérlek, álljatok meg, és eszközöljetek ki még egy változást. Mert elborzadtam. Nem értem. Miért lehet olyanoknak, mint ÉN olyan gyerekekkel foglalkozni, mint akikkel ti, mint akikért ti küzdöttetek. Menjetek már oda a Legfelesőbb Hatalomhoz, - állítólag a mostani vezetés elég jól van vele- és üzenjetek, hogy ez nincs így jól. Mert az út szélén maradnak. Mert ha nem értő kézbe kerül, ha nem tanulta, ha nem érti, nem érzi, akkor ezekből a gyerekekből kiveszik a csillogás, kiveszik a gyöngy, ami bennük is mélyen ott van. Én, mi egyszerű pedagógusok játszva kibányásszuk, és öntelt mosollyal nyugtázzuk önnön sikereinket egy „normális” vagy „kicsit problémás”gyereknél. Osztálynál. Évfolyamnál. 

                                                       fotó: http://homeopathyplus.com/wonderful-moments-in-homeopathy/

Anya! Még egy. De ezt a többieknek ne mondd el. Olyanok is foglalkozhatnak velük, akik egyáltalán nem tanulták, fogalmuk sincs, hogyan kell egy disz-eshez szólni. Mit tud. Mit lehet elvárni. Nem lehet már kihagyni azokat a tárgyakat és esetleg más területen kiválót alkotni.  Most ezt hogyan magyaráznád meg? Nem nekem. Nekik. Na jó. Nekem is…

Még egy kis olvasni való: http://www.nlcafe.hu/ezvan/20170424/iskola-oktatas-torveny-tanulasi-zavar-nyilt-level/

http://www.diszlexia.info/mexinertezis.htm

Egy kis néznivaló. Igaz, nem disz-es gyerekek, de a mondanivaló magáért beszél...