Szeretem a kézműves termékeket, ettől jobban a kézműveseket szeretem. A Kézműveseket, akik elsősorban a lelkükkel dolgoznak. Amikor azt látom a terméken, hogy nem sok van belőle, és aki készítette előtte gondolatban simogatta, latolgatta, hogyan is lenne szép. Ha pedig sok van belőle, akkor mind egy kicsit más. Mert ami kedden készült, abban benne van a kedd búja, a fejfájás, a lökdösődés a buszon, vagy a mogorva trafikos. Ami pedig szerdán készült abban benne van a madárcsicsergés és benne van a gyerek ötöse, az unoka mosolya, a hosszú tél után kisütő nap, de a lehullott első hó is. Pethőné Szabó Piroska népi iparművész úgy fogalmazott egy interjúban, amit készítettem vele, hogy „egy kézműves tárgy nem más, mint út lélektől lélekig”. Ültem
a nappalijában és írtam, amit mondott, körülvettek a karácsonyra készített tárgyai és egyenként megszólítottak. Közben hallottam, az életét, amit már jórészt ismertem, de kronológiájában és mélységében nem. Láttam a csillogó szemét ahogy a testvéreiről beszélt és láttam a szeretetet, mikor Szabó János, - a Nógrád Táncegyüttes vezetője - befutott a beszélgetésbe. Páros interjú lett. Sokat vártam, hogy bennem is megérjen és le tudjam írni azokat, amiket elmondtak ők, és elmondtak a Piroska kezei közül kikerült szépségek. Sikerült, de hiányzott a téma és ha keresem, nem találom…
Aztán egyszer csak rám kiáltott a monitorról egy kézműves alkotás, egy táska. Tovább görgettem, mert mostanában minden varrni tudó táskát készít, de mindig visszamentem, mert ez valami más volt. Persze megkerestem a készítőt és a táska mögül kikukkantott az ember. Ahogyan Piroskát jó rég ismertem, Juhász Gézáné Icu, – mint dzsinn a palackból – a táskáiból bújt elő. Emberi sors, amit ma divatosnak vélt kifejezéssel 
női önmegvalósításnak értékelnék. Felnevelt gyerekek, klasszikus női, asszonyi szerep és amikor a sikeressé vált fiatal felnőttek kirepülnek jön az összeomlás. Jön, a hogyan tovább kérdése, ami könnyen a depresszió mély bugyraiban taszítja elszenvedőjét. Ám Icu esetében ott volt az erős hite, és a két keze. Aztán ismét a fülembe csengett Piroska egyik mondata: „A legnagyobb siker pedig, hogy az én készítem – az alkotás öröme a depresszióból is kihozza az embereket.” Az alkotás segítette át a nehézségeken és ma már ott a csillogás az ő szemében is és mesélő alkotásai már a hidasi varrókörről beszélnek, a kis unoka mosolyáról a két felnőtt gyerek sikereiről, és persze a mogorva trafikosokról, vagy a rosszul elsült fesztiválokról.
Fontos lenne összezárni és megóvni valódi értékteremtő kézműveseinket. Ne silányodjon olcsó tömegcikké, hanem valódi rangja és megbecsülése legyen. Nem kell mindenen kalocsai mintának lenni, sőt. Azonban a kézi munka megéri a megbecsülést anyagi és erkölcsi értelemben is. Az, hogy valaki rajtuk akar nyerészkedni pedig kifejezetten sértő rájuk nézve. A rutinosak, nem szaladnak bele jól csengő ígéretekbe, de a kezdők bizony igen. A hiénák pedig körül dongják őket, aztán utána csak a rossz érzés marad. Kellene valami „pozitív fesztivál adatbázis” ahol a kézművesek leírhatják tapasztalataikat, mert lehet, hogy az egyiknek kedd, a másiknak szerda, de tudják, hogy mire számíthatnak… gondolom én…
Minden esetre, ha valakinek nincs jó napja, ajánlom szeretgesse magát legalább azzal, hogy megnézegeti a képeket , mert átsüt róluk a nyugalom, a jóérzés, és a jó energia. Aztán pedig nem hizlal, mint a csoki.
Az eredeti írások pedig itt lelhetők fel:
http://sokszinuvidek.24.hu/eletmod/2016/01/25/egy-kezmuves-targy-nem-mas-mint-ut-lelektol-lelekig/
